60th Anniversary

Contributors:

Aulenbacher, Brigitte: Prof. Dr. Attila Melegh@60

Dear Attila,

It is my distinct pleasure to celebrate your 60. birthday by these congratulations and to wish you all the best for the next and new period of your life and works. Be your birthday a wonderful opportunity to remember your most important and impressive thoughts so many colleagues could benefit from. I feel very honoured and happy that I have had the chance to get in touch with you and your research group, to be part of the vivid exchange you have organized and inspired over years and to collaborate and discuss with you in different fields of research.

There are a lot of common issues: research on care work in face of demographic change and – as you and your research group coined the term – the “scarcity” of care, the works of Karl Polanyi as a common starting point to understand some tendencies of the past, present and future of capitalist societies, the reflection on the relations of economics and politics, market and state in the liberal and neoliberal era and in times of an authoritarian turn in Europe. You are totally right in your analyses that we – as sociologists – must investigate the past to understand the present and consider the long waves of (neo)liberal marketization to understand the second era of globalization or to get an idea of the significance of the “migration turn” in (Eastern) Europe. And besides your important analyses of the history of (market) capitalism and its contemporary formation, your interest in already existing and future ideas of a non-capitalist mixed economy is most timely in face of the “blind improvement” (Polanyi) we are witnessing not only for decades but for centuries.

A lot to discuss, a lot to do for sociologists and civil society and I am very much looking forward to continuing our collaboration in all these research fields, in Budapest, Linz and Vienna, in running and planned research projects and on conferences and to being part of all the inspiring discurses around the important scientific and political topics you raise.

‘Happy Birthday’ to you and let me conclude in German with a very popular rhyme we can make use of regarding the great thinkers of our times and therefore you: Wie schön, dass Du geboren bist, wir hätten Dich sonst sehr vermisst!

Brigitte

Bartha Eszter: Vándorló identitások: Munkás-életutak a rendszerváltás után

Melegh Attila sokszínű munkásságából az életút-interjús kutatásokat emelem ki, amelyek különösen inspirálóan hatottak a saját munkámra, és amelyekhez a legkönnyebben tudok kapcsolódni. Melegh Attila már akkor „felfedezte” a migrációt és a migránsokat mint kutatási témát, amikor ez a terület még messze nem számított olyan nagy figyelemre, mint manapság, és persze nemcsak a politikai közbeszédben, hanem a tudományos világban sem. Az Amerikába emigrált magyarok élettörténeteinek elemzése során is talált olyan vándorlástörténeteket, amelyek túlmutatnak a külsődleges push és pull tényezőkön, és egészen más mintákat rajzolnak ki, mint a szakirodalomban gyakran emlegetett, egyoldalú sikertörténetek. Fontosak az otthonról hozott kulturális minták és a felhalmozott kulturális tőke, de az önazonosságot így sem mindig könnyű megteremteni és elbeszélni. Egy Kovács Évával közösen írt tanulmányban Melegh Attila arra is felfigyelt, hogy a „férfias” és „nőies” elbeszélésmódok a migránsok élettörténeteiben is váltakoznak aszerint, hogy a narrátor mennyire érzi cselekvőnek, üldözöttnek, vagy az események passzív elszenvedőjének magát.

Noha az én interjúalanyaim nem váltottak országot, a rendszerváltás mindenképpen törést jelentett az életút-interjúban. Az egykor virágzó gyár szétesett, szocialista mintagyárból a struktúraváltást igencsak nehezen megvalósító, veszteséges vállalat lett belőle. amelyet (vagy legalábbis a megmaradt részeket) végül az államnak kellett konszolidálni. A munkásfizetések jócskán elmaradtak a városba települt multinacionális cégek által kínált bérektől. Az interjúalanyok fájlalták a szocialista közösségek és közösségi élet szétesését, a társas kapcsolatok leépülését (amelynek anyagi okai is voltak). Szóvá tették a rendszerváltás után rohamosan növekvő anyagi-társadalmi egyenlőtlenségeket, és csaknem egyöntetűen a rendszerváltás vesztesei közé sorolták a munkásosztályt. A „férfias” és „ nőies” elbeszélésmódok is megjelentek a történetekben; míg a munkásnők általában a családtörténet eseményeibe illesztették bele életútjukat és a rendszerváltást, a férfiak az aktív életükre, a szakmai sikereikre és a gyári életre koncentráltak. Egy-egy interjún belül is megjelent azonban az elbeszélésmódok váltogatása; egy leszázalékolt esztergályosnő nemcsak a rendszerváltásról és a privatizációról fogalmazott meg markáns kritikát, hanem a produktív munka is központi kategóriája volt elbeszélésének. Identitásának fontos részét adta, hogy nőként is helyt tudott állni egy „férfias” szakmában, és egyedül is el tudta tartani a gyermekeit (míg a 2000-es évek elején ez a művezető férjének sem sikerült, holott akkor már csak egy gyereket kellett kettejüknek eltartaniuk).

A húsz évvel később készült életút-interjúk is vándorló identitásokról tanúskodnak. A munkás-identitások alapja továbbra is a jól végzett termelő munka, amely biztos (vagy bizonytalan) megélhetést nyújt a családnak. Bizonytalan állandóságnak neveztem el ezt az állapotot, hiszen míg korábban az egy helyben maradás, a törzsgárdai tagság jelentette a tisztes munkás fő ismérvét, az új interjúk igen változatos életutakról és állandó vándorlásról árulkodnak. Egy esetben a multinacionális cég operátora történelem szakos doktori iskolába nyert felvételt; volt, aki szakmunkásból lett főállású szakszervezeti vezető, de olyan is akadt, aki sok kacskaringó után „főállásban” temetéseken mondott halotti beszédet. A munka világa gyökeresen megváltozott; de a hagyományos munkásidentitás néhány megmaradt eleme arról tanúskodik, hogy a család-és élettörténetekben vannak „bizonytalan” állandóságok.

Cantat, Céline : Governing Migrants and Refugees in Hungary: Politics of Spectacle, Negligence and Solidarity in a Securitising State

In this chapter, I reflect on the politics of in/visibility that underpin the government of migrants and refugees by Hungarian authorities and assess how they contribute to and authorise an on-going process of disintegration of the already narrow social, political and economic space navigated by migrants and refugees in the country. First, I examine the spectacularisation practices deployed by the Hungarian government in relation to migration and borders, with a focus on the series of anti-migrant campaigns and the construction of border fences since 2015. I explore the way in which this hyper-visible spectacle of migration produces particular representations of the Hungarian state as the protector of a national public. Second, I reflect on the way in which these hyper-visible ‘events’ authorise the deployment of quieter processes of negligence and destitution towards refugees and asylum-seekers that directly contribute to the disintegration of the social, economic and political ties which migrants and refugees may build in the country. Finally, I examine instances of solidarity initiatives with migrants and assess the extent to which they undermine the political frames put forward by the Hungarian government and produce common spaces between established residents and migrants. Ultimately, this chapter seeks to contribute to our understanding of politics of (dis)integration in Hungary, in the context of a highly exclusionary, yet contested, process of nation-building.

De Conti, Bruno and Villen, Patricia

This article aims to investigate whether the interpretation of the social movements which emerged in the turn of the century as movements defined by their struggles against neoliberalism is appliable for Latin America. With this purpose, the text follows a methodology based on the discussion of some of the main social movements that are currently active in the region, through an analytical scheme which prioritizes the understanding of the historical formation of this subcontinent and its position in the world economy. The hypothesis is that these elements are crucial for a proper appreciation of the material and ideological ground in which these movements carry out their struggles, as well as the huge socioeconomic contradictions, which may create obstacles, but also impetus for contestation. Finally, the text debates the promotion of these movements on regional and international level, taking into consideration the potential of internationalization related to four axes which were identified in the research – namely livelihood, territory, ethnical identity and sustainability. Through this analysis, the article contributes to the understanding of the raison d’être of these Latin American social movements, but also to the discussions on the emancipatory potential ingrained in their struggles. 

Keywords: social movements, Latin America, neoliberalism, colonialism, emancipatory movements, capitalism. 

Éber Márk Áron: Antonio Gramsci második kirablása

Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről

Megjelenés előtt az Eszmélet folyóirat, 2023. 35. évfolyamának 138. lapszámában.

 

„Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!”

Békés Márton: Gramsci jobbról

Antonio Gramsci munkásságának két markáns értelmezése jelent meg 1968 után: egy újbaloldali és egy újjobboldali. Az újbaloldal a nyelvi, pedagógiai, szellemi és etikai kérdésekre oly fogékony antikapitalista Gramscit a kulturális hegemónia teoretikusává avatta. (Noha eredetileg nem volt az.) Az újjobboldal kezében Gramsci eközben olyan „lopott” szerzővé vált, akinek gondolataiból egyszerre meríthetnek a jobboldali hegemóniaépítés küzdelmei során, miközben hivatkozhatják is tetteik elméleti-ideológiai igazolására. „Gramsci a miénk!” – kiáltják diadalittasan, miközben nemcsak használják, ki is forgatják fogalmait. Mussolini börtöneiben megrövidített élete után így lopják meg még egyszer, halála után is.

Attila szövegei, amelyekhez szorosabban kapcsolódik

Gábriel Dóra és Katona Noémi: Mit jelent ma a gondoskodás?

A gondozás, illetve gondoskodás olyan tevékenységek, amelyek mások fizikai, érzelmi és szociális igényeinek kielégítését, jóllétének megőrzését szolgálják. A gondozás, illetve a gondoskodás egyfajta reproduktív munka, ami az emberi élet és a társadalom újratermelését, fennmaradását szolgálja napi szinten, valamint hosszútávon is. Éppen ezért a gondoskodás megszervezése, a gondozás körülményei, illetve a gondoskodáshoz való hozzáférés a társadalom egészének a működésébe enged betekintést: rávilágít az emberi élet értékére egy adott társadalomban (illetve az életek értékei közötti különbségre); a társadalmi szolidaritás mértékére, és a társadalmi egyenlőtlenségekre.

Melegh Attilával különböző tanulmányokban vizsgáltuk együtt, hogy hogyan működik ma a gondoskodás (kifejezetten az idősellátás); milyen fontosabb globális gazdasági és társadalmi folyamatok határozzák meg a gondoskodási krízist, és mit jelent ez a gondoskodók és gondozottak számára. Ezt a közös munkát nagyban inspirálták Polányi Károly írásai és gondolatai a piac működéséről és a munka fiktív áruvá válásáról, amit ma a globális gondoskodási láncok működésében is megfigyelhetünk.

A gondoskodás piacosodása egy meghatározó, sokak által vizsgált jelenség világszerte. A magyarországi idősek ellátásának vizsgálatában is ezt az elméleti keretet használjuk nemrég indult kutatásunkban. Azonban az Attilával való beszélgetések épp arra késztetnek bennünket, hogy értelmezzük újra, hogy mit jelent a piac és hol, milyen esetben beszélhetünk a piaci logika terjedéséről a magyar idősellátás kapcsán. Most, az empirikus adatfelvétel előtt, még nem tudunk kész válaszokat adni ezekre a kérdésekre, de a felvetés továbbra is dolgozik bennünk és hatással van a kutatásunkra.

Ezen a konkrét példán túlmenően az egyik legfontosabb dolog, amelyben Attila folyamatos inspirációt jelent számunkra, hogy a kész elméleti keretek helyett minden kérdést nyissunk ki újra és újra. Illetve, hogy ha társadalmi jelenségekről van is valamilyen előfeltevésünk, vizsgáljuk meg, hogy tényleg ezt igazolják-e az adatok. Attilától azonban nem csak elméleti és módszertani szempontból tanultunk sokat az elmúlt években, hanem személyesen is megtapasztalhattuk a gondoskodást: a szakmai együttműködésen túlmenően nagyon értékes számunkra mindaz, amit Attilától mint embertől kaptunk és kapunk.

Köszönjük a nagyon sok támogatást és a közös munkát!

Hann, Chris: Property Relations Revisited

Twenty-five years ago, I edited a volume titled Property Relations (Cambridge UP 1998). Much of my work at the time was driven by observations of decollectivization in the village of Tázlár. In the socialist period, this village had had a szakszövetkezet (literally ‘specialist cooperative’) rather than a conventional collective farm. This form offered more scoe for the persistence of family farming and was pragmatically well suited to conditions on the Danube-Tisza interfluve. The region boomed under János Kádár. Prosperous sváb communities such as Soltvadkert have managed postsocialist transformation better than more marginal settlements such as Tázlár. After 1990 I documented the slow demise of the cooperative and the inability of privatized agriculture to match socialist performance overall, and thereby maintain the accumulation strategies that most villagers had come to take for granted in the 1970s and 1980s.  

In recent years I have spent more time in the nearby town of Kiskunhalas (which is well known to Attila Melegh). I have investigated the consequences of the privatization of industry that only came into existence in Halas as a result of socialist policies from the mid-1960s. The effects on employment and social cohesion of the collapse of this historically unprecedented industry were dramatic (notably for the town’s significant Roma minority). Halas vacillated between SZDSZ and MSP for two decades, before FIDESZ domination after 2010 ushered in a little more stability. The industrial sector remains small in comparison with what was accomplished in socialist days; few residents are convinced that the current upgrading of the Budapest-Belgrade railway connection will lead to a significant improvement in economic prospects. 

Having documented numerous aspects of these ongoing changes in both village and market town ethnographically, in current work I am returning to more theoretical issues pertaining to ownership and property relations. Did the szakszövetkezet in Tázlár and Halas’s new industrial sector exemplify the structural deficiencies of the New Economic Mechanism, in particular nomenklatura ownership? Or can the socialist mixed economy, in which the rights of individuals to alienate and inherit capital remain strictly limited, be defended against its liberal critics – not only for the existential benefits this model brought at the time to an underdeveloped region, but also for elements of social ownership that warrant reconsideration in the post-Hayekian present? Looking back three decades after the demise of the old mixed economy, I have been struck to notice individuals who had formerly raged against socialist interventions in property relations coming around to rejecting liberal dogmas and recognizing their pernicious moral, political and social consequences. Due to these shortcomings, there was never any chance that liberal dogmas would succeed even in narrowly defined economic terms.

Kovács Katalin: The economics of human life

Whose property one’s life is? Is it a property at all? This essay collects and confronts different scientific approaches regarding the relationship between the economy and human life. 

In classical Marxism, life is something to reproduce. Its reproduction under the rules of capitalism goes via selling it as workforce and nurture it from wage, the value of work. Reproduction is partial, since wages do not cover all reproductive costs of life. 

But the dominant flow of economic research considers (healthy) life as a capital belonging to individuals. Individuals invest this capital into activities, and some returns from these activities are or are not invested back to maintain this capital. A consumer makes rational choices to invest in health or lengthy life or not.

Production is also at the centre of those calculations which connect the capital of human life not to individuals but to communities, particularly to nation states. How much value is produced by human life? According to this view, at any given moment future value that would be produced by the currently living should be added to GDP (“stock” imagination or “human resources” approach).

Actuaries quantify the same or similar quantity as it belongs to the close relatives of the individuals. 

Others consider human life as the subject of a long and complicated commodification process. When only working life is considered a commodity, exploitation was first understood as a process in which the reproduction of the working force is supported only partially by wages. Later, the notion of reproduction was expanded to include the care for those who do not work (only used to work or will work) and the extension of the notion of productive (and not paid) work. The latter category includes not just caring for the elderly but also all those activities which support the functioning of the working bodies in a fundamental way, such as household activities or the physical reproduction of life, including producing, raring and socializing children. 

In the last decades, when personal data became the “new oil”, many domains of everyday life, including social relations and bodily functioning became a source of new scrutiny by extracting, processing and selling data on them. Colonisation by data leads to a process during which human life itself is being progressively capitalized, threatening minimal integrity of the self, valuable in all philosophical traditions.  

Above all, in the ecological approach, humans’ lives belong to an overpopulated species which has developed a strange imagination on certain things and calls them property.

Krausz Tamás: Kelet-Európa mint tudományos és mint ideológiai probléma. Egy megközelítés.

Eastern Europe both as a scientific and as an ideological problem. A proposal.

A kelet-európai értelmiségi provincializmus egyik megnyilvánulása, hogy miközben a régió legtöbb országának értelmisége sok-sok évtizede bizonygatja „európaiságát”, „Nyugathoz tartozását”, éppen saját szomszédairól tudja a legkevesebbet, velük szemben fogalmazza meg a legelőítéletesebb véleményeket egy tudományosan is leírható történelmi konkurencia jegyében. Ez az értelmiségi provincializmus Kelet-Európában mély történelmi gyökerekkel rendelkező, de nagyon is differenciált, országonként változó sajátosságokat mutató jelenségegyüttes. Ennek egyik összetevője a nyugat-európai (és általában nagyhatalmi) alávetettség intellektuális, történeti és politikai igazolása. A történetírás különböző iskolái és különböző irányzatai fényében is jól dokumentálható e folyamat. Igen különböző történeti kérdések kapcsán követhető, hogy a rendszerváltás után miképpen alakult át a régióra történetére vonatkozó historiográfia. Az alapvető szemléleti vonulatok, amelyek a „marxizmus-leninizmus”dominanciáját követően jelentek meg, a nacionalista-liberális dialógus mint mainstream narratívák keretei között mozognak. Noha születtek új intézmények, új történetírói kérdésfelvetések, eredeti megközelítések, a valódi polémiák a régióban a politikailag inspirált problémakörökre irányulnak. A teljesség igénye nélkül csak néhány fontos kérdéskört emelnék ki a XX. század történetén belül: a kelet-európai régia alrégiónak egymáshoz való viszonya, a nemzetállamok kétoldalú kapcsolatai, a háborúk és a békeegyezmények  története, a menekült és migrációs kérdések, az eszmetörténetben mindenütt fontos törekvés volt a mainstream szerzők részéről a marxizmussal való leszámolás, amely általában igen primitív formákat öltött és magában hordozta régebben csak a történelmi múlt részeként kezelt ideológiai és gondolat-alakzatokat. Mindent egybevetve kiderült, hogy a “történelem végére” spekuláló gondolatkísérletek, amelyek Kelet-Európa fogalmának meghaladásáról fantáziáltak, elbuktak a történelem “vastörvényein”. Kelet-Európa mint a világrendszer félperifériája – minden átalakulás ellenére – fennmaradt, az “utolérés” és “felzárkózás” szellemében fogant történeti koncepciók irreleváns, tudományon kívüli pozícióba sodródtak, ami ideológiai pozícióikat közvetlenül nem feltétlenül érintik.

Attila kutatásai, mindenekelőtt az akadémiai doktori disszertációjának egyes fejezetei, főképpen a menekült- és migráns-kérdés vizsgálatával a fentebbi alaptézist feltétlenül alátámasztják és differenciálják.

Lengyel György: On EU-related discourses

In recent months, our research team – as can be guessed from the following, with the participation of Attila Melegh – has analysed around fourteen thousand EU-related articles and broadcasts from Hungarian media sources.

Two blocks emerged from the dominant discourses. One is the sovereigntist block, its discourses characterize the EU image of the predominant pro-government media. The sovereigntist position in positive terms is best expressed by the phrase “a strong Europe must be built on strong nations”. In negative terms the emerging sovereigntist position is more diverse. Starting with the statement that the EU took the wrong direction with centralization, and we must return to the original form, economic and military cooperation between nations. Continuing with the suspicion that the stealthy takeover of the Brussels elite lays the foundation for the bureaucracy of an empire. That the EU is chaotic, ineffective and applies double standards in its approach. The complete rejection of the EU, Huxit, was only marginally present, in the discourses of public intellectuals, even there as an alternative to be dismissed.

The other block also covers several discourses, which are best represented by the integrationist category. What they have in common is that they do not reject the need for further integration. This includes those who attribute a moral or symbolic value to the EU, who have European identity, or who see the pragmatic advantages of a liberal and managed central administration, based on proper regulatory and redistributive power. Those opposition politicians and journalists belong here as well who are committed to the federalist solution, as they see neither the sovereigntist nor the multi-speed solution as a guarantee for the future of a just and safe Europe without it.

It is a common feature of the analysed media that among the speakers incumbent politicians are vastly overrepresented. This connects to – and partially explains – some discourse features such as the dominance of broad themes and lack of variation in discursive logic. Politicians tend to displace experts and journalists not only in the news, but also in articles. It is a regular mechanism that key politicians post something in the social media, which is then picked up by online and mainstream media. The role of the posts and the social media in general is increasing, which again strengthens the simplified discourse. This tendency is present on both sides but in our corpus it is more pronounced in the government media. International speakers are less frequently speaking, and they are overrepresented in the opposition media outlets.

The analysis of the discourses shows the dominance of identity aspects. Pragmatic discourse is subordinated to identity issues in the government media, and it is weak even in the neutral and opposition media as these media outlets are often forced to reflect and respond to the dominant government discourse. This seems to be a discursive trap among the given contexts.

As it is formulated particularly with regard to the themes of migration and hybrid war, but also true generally, silencing about facts and ideas of crucial importance provides the opportunity to use this “empty space” to say something about the EU as intended by the communicator. At the same time some narratives – which often connect to fundamental values – disappear from the discourse. In this respect the research sheds light on the versions of silence. Certain types of refugees, uncomfortable facts and comparative data, names of political opponents, and initially even the naming of the war could all sink into silence.

Mendly Dorottya: Reembedding Through Reinhabitation: Towards a Bioregional Planning

The article aims to make explicit connections between bioregionalism and Karl Polanyi’s work, through an avenue, which has been unexplored so far. A combination of his lesser-known work on regional planning and his ecologically informed ideas about habitation on the one hand, and core ideas of bioregionalism on the other, provide a prospective basis for a future beyond global capitalism. The main argument is that, with such a combination “reembedding through reinhabitation” emerges as a substantial strategy for regional planning. I will then consider this strategic idea further in the article as the substance of the politics of regionalism. I will discuss the crucial questions of bioregional formation along these lines and elaborate conclusions regarding their relevance for political strategy.

This project owes a lot to Attila. He knew I would be interested in this topic before I did and he advised me to read Polanyi’s work on regional planning. It took me a year to realize that this is exactly what I need in my line of thought. As always, it was a true privilege to be his collaborator.

Neményi Mária: Körkérdés a népesedésről

Demográfia, 42. évf. 3-4. szám (1999) 276-279. old.

 

A körkérdésre adott válaszom alapozta meg Attilával való ismeretségünket és azóta tartó barátságunkat. Ebből emeltem ki néhány bekezdést:

(…) A másik, lappangó, szerencsére csak ritkán kimondott, de sokak számára még félelmetesebb verzió viszont nemcsak születésekről és halálozásról, öregedő népességről beszél, hanem a népesség minőségét félti. Úgy látja, és vízióját alátámasztva érzi a főként csak hallomásból, vagy a médiából, a közvéleményből származó információkkal (mert korrekt tudományos kutatás e tárgykörben szinte elképzelhetetlen), hogy a magyarországi népesség utánpótlását egyre inkább nem a „magyarok”, hanem az itt élő legnagyobb etnikai kisebbség, a cigányok biztosítják.  (Hozzátehetném, hogy a közvélemény által egyáltalán nem honorált áldozatvállalásuk a népesség reprodukálása terén kiegészül a születéskor várható élettartamról szóló ábra görbéje mögött megbúvó másik áldozatvállalásukkal is. Ha lennének – lehetnének – a roma lakosság egészségi állapotára vonatkozó kutatások, nem csak feltételezések szólnának arról, hogy a nem javuló mortalitási statisztikák adataiban az ő korai halálozásuk milyen súllyal szerepel.)

(…) Sajnos ez az emberi nem egyetemességét enyhén szólva megkérdőjelező gondolatvilág nem nélkülöz eszmetársakat a világ más tájairól sem. Ha nem is illik beszélni róla, a népességfogyás, az elöregedés a fehér ember problémája. Nem az emberiséget, hanem a fehér embert félti az, aki ezekről a folyamatokról mint valami baljós fenyegetettségről beszél.

(…) A feltett kérdések ugyan a fehér, az európai – a magyar – ember kérdései, éppen ezért viszont nem szabad történelmietlennek lennünk. Tudnunk kell, hogy az európai tradíció szerint az emberi jogok tiszteletben tartása megkérdőjelezhetetlen törvény minden egyes ember számára. Igaz, viszonylag új keletű fejlemény, hogy a nőket is az ember kategóriájába illik sorolnunk. Ha pedig emberek, akkor nekik is (ahogy egyébként minden „testével megjelölt”, biológiai adottságainak foglyaként szemlélt embertársuknak) joguk van arra, hogy kiszabaduljanak születéssel szerzett, „természeti” adottságaik béklyóiból, és a (fehér) férfiakkal egyenrangú polgáraivá váljanak társadalmuknak. Ezek a harcias szavak csak annyit jelentenek, hogy a nőknek is joguk van képességeik kiteljesítésére: tanulásra, munkavállalásra, szabad párválasztásra, önálló döntésekre. Csak annyit jelentenek, hogy biológiai nemükből következő képességük: a reprodukcióban betöltött sajátos szerepük nem szabhatja meg eleve lehetséges életpályájukat. Annyit, hogy a termékenység biológiai feltételei egy adott társadalom körülményei között realizálódnak, amelynek tagjai – akár férfiak, akár nők – nem a „természet”, és nem is a hatalmat gyakorlók, hanem saját belátásuk szerint dönthetnek életük egészét befolyásoló lépéseikről.

Őri Péter

Pesten az 1817-ben alapított Pesti Jótékonysági Nőegylet kezdeményezésére 1830-ban begyűjtik a koldusokat, az idegen illetőségűeket hazatoloncolják, a munkaképeseket munkára utasítják, a munkaképtelenek kérhették szegényházi elhelyezésüket a nőegylet fenntartotta szegényházban. Fontos lépés a szegényügy intézményesülése, szegényházak, „aggápoldák”, árvaházak nyílnak, de a hagyományos megkülönböztetés helyi és idegen illetőségű szegények között a XIX. században mindvégig fennmarad. Jellemző az is, hogy a szegényügynek mind represszív, mind segélyező vonását társadalmi szervezetek, egyesületek gyakorolják. A szegényházból 1833-tól, amikor a város kezelésébe kerül, kényszerdologház lesz, amelynek célja a „feslett erkölcsűek” elzárása és javítása. A kényszerdologház 1879-ig működik Pesten (Gyáni [2002] 192–193. old.).

Az 1875. évi fővárosi szegényügyi szabályzat a szegényügyet, jellemző módon, a rendészeti és szegényügyi ügyosztály alá rendeli. Tilos lesz a koldulás, szigorú bejelentkezési kötelezettség áll fenn az idegenek számára, a szabályok megszegőit visszatoloncolják a lakóhelyükre, a helyi koldusokat előállítják, a munkaképteleneket pénzbeli segélyben részesítik, vagy szegényházban helyezik el. A szabályozás részben eredménytelen volt, 1901-ben és 1902-ben évente több mint 16 ezer koldust állítottak elő (Kőrösy [1905] 19. old.), noha tilos volt a koldulás, és a bejelentkezési kötelezettséget sem tartották be, a rendőrség ezt csak az előállított koldusoknál, csavargóknál vizsgálta. Kőrösy 1905-ös elemzése szerint a kényszerintézkedések betarthatatlanok, a rendőrség nem tudja megoldani a toloncolás problémáját, igen nagy probléma a fővárosi „proletáriátus” magas száma és aránya, a pénzhiány, az, hogy a társadalom nincs bevonva a segélyezésbe, mint például Németországban, hanem a segélyezéssel kerületenként csak egy-egy hivatalnok foglalkozik (Kőrösy [1905] 17–19. old.).

Kőrösy 1873-ban közli a dologház „kényszerönczeinek” statisztikáját (Kőrösy [1873]). Szempontunkból igen tanulságosak megjegyzései: a kényszerdologház feladata a lakosság „feslett erkölcsű osztályainak” ártalmatlanná tétele, kényszermunka általi szorgalomra szoktatása, tanítás és egyéb ösztönzés útján való javítása. „Preventív” elzárásról van szó, a foglyok nem bűntett miatt vannak fogva, hanem mert bűntettet lehet tőlük várni (Kőrösy [1873] 81. old.), maga az intézmény „inkább emberbaráti, mint büntető intézmény”, a javító funkció ugyanakkor nemigen eredményes, a foglyok háromnegyede visszaeső (Kőrösy [1873] 88. old.). Kőrösy álláspontja a kényszerdologházzal szemben a kritikus azonosulás, kritikája a hatásfokot illeti. A rendőrség később többször javasolja a kényszerdologház visszaállítását, de a fővárosi tanács visszautasítja mint nem humánus intézményt (Kőrösy [1905] 20–21. old.). Nyilvánvalóan jelen vannak itt a szegények egy részével (a munkakerülőknek tartottakkal) szembeni represszió és fegyelmezés legfontosabb elemei: a koldusok, csavargók kriminalizálása, annak feltételezése, hogy a társadalmi méretű probléma mögött egyéni jellembeli hibák állnak, amelyet a társadalomnak vissza kell szorítania, amellyel szemben védekeznie kell, de ugyanakkor – lehetőség szerint – ezeket az egyéni hibákat ki kell javítani, az elzárás javító célzatú. A XVIII. század óta igen fontos elem a mozgás korlátozása, ellenőrzése, a szegényügy kezelhetősége és a társadalom veszélyesnek tekintett elemeinek kontrollálása érdekében a szegényeknek az illetőségi helyükön kellene élniük, mozgásukat kényszerítő intézkedésekkel is meg kell gátolni.

[Őri Péter: Gondoskodás és ellenőrzés Kőrösy József munkásságában. Statisztikai Szemle, 2006, 84(12), 1104–1116. https://www.ksh.hu/statszemle_archive/all/2006/2006_12/2006_12_1104.pdf , 1110-1111. o.]

Örkény Antal: Csend és zaj az európai migránsok kérdésében

A fizikai világban a csend és a zaj ellentétes jelenségek. Szélcsendben alig hallunk zajt, de zivatarban a természet dübörgő zaja hatja át az embert. Vagy ha nem használjuk az autónkat, a motornak nincs zaja, szemben azzal, amikor éppen megyünk vele valahová, és a motor jár. Az emberi személyközi kapcsolatokban azonban mind a csend, mind a zaj sokkal összetettebb jelenség. Sokszor a csend a zaj egyfajta elfedése, máskor a zaj nem más, mint a csend megnyilvánulása. Előadásomban a társadalmi “zaj” és “csend” mechanizmusát vizsgálom egy nagyon jellegzetes interperszonális helyzetben, nevezetesen a migránsok és a befogadó társadalom kapcsolatában. Az idegenek (migránsok vagy menekültek) hangja a megfelelni akarás, a nyelvi akadályok, a hátrányos társadalmi helyzet és a kiszolgáltatottság miatt gyakran csendesebb és rejtettebb, míg a befogadó társadalom tagjai hangosan és zajosan elutasítanak mindenkit, akiről úgy gondolják, hogy nem tartozik a nemzeti ingrouphoz. 

Vizsgálatomban kvantitatív empirikus adatok (ISSP, ESS) alapján, a többségi társadalom és a migráns háttérű népesség mintáját szétválasztva elemzem a befogadó társadalom túlzott nemzeti egocentrikus, nárcisztikus, etnocentrikus és nacionalista attitűdjeit, a kisebbségek etnikai és vallási identitásának elnyomását, valamint a bevándorlók kulturális pluralizmusát. A többségi társadalom zajosan hamis kollektív narratívákat erőltet a kollektív társadalmi diskurzusra, felerősíti a bevándorlókkal szembeni idegengyűlölő attitűdöt, amellyel szemben a bevándorló népesség védekezése meggyengül, és hangja gyakran elnémul.

Poenaru, Florin: Analyzing generational change through the lens of Attila Melegh’s global historical sociology

My recent work investigates critically and historically the concept of “generation”. This was a central analytic category in the work of Karl Mannheim, one of the canonical authors of classical sociology. But is it still valid? Is it possible to theoretically and analytically reload the notion of generation, or is it better to discarded all together, being too debased by its pop usage and already too entrenched in marketing and advertising strategies? My argument is that looking to reconstruct a new theory of generation and generational transformation is helpful because it brings into focus historicity – more precisely, the interplay between different and sometimes antagonistic positions groups of people occupy in the historical time. Hence, beyond simplistic historical periodization (what is the time-span of a generation) and above catchy but meaningless naming (Gen Z, millenials, etc.) a reconstructed notion of generation can illuminate how historical transformations and processes are lived through, experienced by people situated in distinct social spaces and historical positions. Social science in general is mindful of the fact that people inhabit various social spaces and they do so differently. Class, income, ethnicity, nationality, education and so on are all structural determinants indispensable for proper analysis. Why not add to this list generation too, by which I mean something more complex than age itself. Note the example of 1989 and its aftermath: it was experienced radically different by a 55-old male in an industrial city, by a fresh graduate in Bucharest and by somebody like me who was old enough to remember the event but not old enough to be able to make sense of it. Particular locations in historical time are thus something much more complex than what the age can reveal precisely because our personal trajectories and biographies are embedded in wider historical processes which affect and shape us differently. This meeting point between biography and (world) history was what C.W.Mills called “sociological imagination”. The plea I make for a reconstructed notion of generation is also an attempt to revive the sociological imagination for our turbulent times.

Attila Melegh’s latest book The Migration turn and Eastern Europe. A Global Historical Sociological Analysis. Palgrave MacMillan. 2023 is a fine example of what Mills had in mind by sociological imagination. I think the book will become a classic, just like On the East/West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe (CEU Press 2006) – a key formative text for people in my generation. The Migration turn is a Marxist analysis of the way in which transformation in relations of production at global scale from the 1980s onwards led to an unprecedent (in terms of numbers) migration turn. This was a simultaneously an expansion and deregulation of the global labor markets in keeping with the overall logic of the neoliberal transformation of the global capitalist system. The book vividly details the tensions brought about by these transformations, not least because of their uneven character in various places of the globe. Avoiding a Eurocentrist bias by always looking at phenomena from a global historical perspective, Attila manages nonetheless to offer a compelling portrait of the outcome of this migration turn in post-socialist Eastern Europe. The data is staggering. Many post-socialist countries registered sky-high levels of migration comparable to war time population movements. Only that this were peaceful times and, back in the day, filled with optimism and hope. The social, political and economic effects of this massive population movement are also carefully disentangled in the text.

I find Attila’s work extremely useful in reconstructing a new understanding of generation as an analytical concept. His commitment to global historical sociology and the complex theoretical edifice on which his analysis relies (Marx, Lukacs, Gramsci, Polanyi, Braudel, etc.) are stepping stones for any such work. But also, I think, generational transformation lurks beneath his analysis. Globally, the post-WWII generation was integrated tightly and en masse in domestic economies in which, to various degrees, states played an important regulatory role. The economic crisis of the post-war arrangement led to turbulence and in response the neoliberal shock doctrine was subsequently unleashed globally in the hope of overcoming the crisis and resuming profitability. This led to all sorts of outcomes, including the creation of a global work force that was now “free” to travel in order to find buyers for its labor power. The previously tightly regulated domestic labor markets are torn asunder leaving behind vast number of casualties. The first post-war generation of laborers is rendered superfluous by the transformation, while their sons and daughters become the labor bodies of the migration turn, some in more fortunate circumstances than others.

What happens next? Both labor markets in the story above were expanding markets. At their time people entered these markets with optimism and justified hope. The financial crisis of 2008 was a signal crisis of the neoliberal phase of global capitalism, announcing its terminal decline. Global labor markets are shrinking and where they are not, the jobs on offer are casual in nature. A young person entering now the labor market does so at the end of a cycle of global transformation – the migration turn – and the consequences of this ending are unforeseen. 

Attila Melegh’s lifetime work helps us see with distinct clarity complex historical processes but also their embedding in everyday realities and personal trajectories. Future generations of social scientists will build on Attila’s work just as his work is invaluable in understanding our own historical and intellectual formation and transformation – in short, our generational dynamic.

Pulay Gergő: Crises, Critique and Self-Critique among Hungarian Sociologists from Late-Socialism to Post-socialism

What is there to recuperate from the archives of Hungarian sociology for analytic purposes and interventions amid the multiple crises and failures that define our contemporary existence? Attila Melegh argued that the prevalent discourse on crisis in late-socialist Hungary have paved the way for intellectuals, primarily economists, to increase their public influence and legitimacy in favor of policies for marketization. Especially since the late 2000s and early 2010s, critical studies on knowledge production and the role of intellectuals from late- to post-socialism were primarily focusing on networks of economists and dissidents-turned-politicians, much less on sociologists. As a case study in intellectual history and the anthropology of knowledge, the present inquiry aims to reconstruct the concepts of crisis and critique – referring to moments of rupture and reflexivity – in the work of Hungarian sociologists and social critics roughly from the 1970s to the late-1990s. As a (semi)-peripheral tradition of social thought, Hungarian sociology and social criticism had been preoccupied with ruptures, breakdowns and alternative modes of reconstruction both in terms of intellectual conduct as well as the issues of social organization at large. I propose to consider a particular method and logic of invention developed by Hungarian sociologists as an epistemic community, the combined practice of ‘critique and self-critique’ as an exercise of reflexivity. I argue that in the Hungarian case, ‘critique and self-critique’ has been largely discredited in public already during late-socialism, which is evidenced by its dominant representations as an asset of totalitarian rule (consider the movie Angi Vera and its dramatic final scene), a forced disclosure of private matters for public scrutiny, or the intrusion of power into the domains of personhood. Critique and self-critique as the revision of one’s earlier assumptions and ideas in order to find new beginnings has retained an ambiguous status in the post-socialist Hungarian public sphere (among intellectuals). It could be so perhaps because it was seen as a proof of inconsistency, intellectual frivolity, or the lack of seriousness. The public exercise of critique and self-critique remain the exception and not the rule in the prolonged state of siege fostered by recurrent governmental campaigns against intellectuals and academic institutions in Orbán’s authoritarian populist regime. In order to recuperate critique and self-critique as an exercise of reflexivity, this account departs from certain conjunctions in the work of Hungarian sociologists, who were searching for ways to come into terms with disillusionment (or ‘sobering up’, as they put it), especially in the aftermath of the post-socialist transformations. The main protagonists of the account are scholars such as Elemér Hankiss, the ‘two Szalais’ (Erzsébet and Júlia) and Iván Szelényi (together with his different co-authors), but I also consider renown ‘friends of sociologists’ as writers and critics István Eörsi and GM Tamás. Contrary to the retrospective view that the concept of ‘neoliberalism’ came into fashion (and became overused and inflated) from the late-2000s and early 2010s; the paper attests that in Hungarian sociological writings, critical references to neoliberalism and its equivalents date back at least to the mid-1990s, as part of the combined exercise of critique and self-critique in the conditions of actually existing post-socialist capitalism. As contemporaries recall, these acts remained marginal and barely generated further debates discourses even among professionals, but that is not a reason to ignore them in the present.

Sárkány Mihály: The relevance of Márton Szepsi Csombor’s Europica Varietas for understanding sociocultural differences in Europe

How sociocultural differences in existence and their awareness have been formed in Europe through the centuries is certainly a great theme. The author of this short paper strives to contribute to possible answers to these questions by analysing the first travelogue of a European trip published by a Hungarian in Hungarian  in Kassa (Cassa/Kosice), 1620.

The author, Márton Szepsi Csombor died in 1622 or 1623. He was born in Szepsi, a small market town in the northern part of Hungary (today Moldava nad Bodvou in Slovakia) and  into a well-to-do family in 1595. His father, whom he lost early, had a house in the royal borough Kassa. He was raised as a Calvinist priest and teacher and went to Gdansk for finishing his studies in the famous academic gymnasium of the town (1616-1618). Then he started a longer tour in April, sailed along Denmark, Frisia, spent some weeks in the Netherlands, in England, in Gallia, crossed German territories, Bohemia after the Defenestration in Prague, Silesia, Poland and arrived in Szepsi in August, 1618.

The Europica Varietas (1620) had its Sleeping Beauty’s dream for centuries, then it was republished by István Szamota in 1892 and scientists started to work on it and with his data. A critical edition was published together with his other literary products by Iván Sándor Kovács, Péter Kulcsár and Gábor Tolnai in 1968 and later editions were made on its basis even in English.

I try to demonstrate that an intensive reading of the Europica Varietas  can reveal more than it was reflected by scholars up till now. I focus on three topics, which, I suppose, have a relevance for understanding European social and cultural differences.

            1/ Position and behaviour of women. He published many details about the more liberated behaviour, outlook, dresses of women in the visited towns and compared his observations  to his Hungarian experiences. His data on the high age of marriages of women in Gdansk and the Netherlands are valuable particularly, because these support the proposition of John Hajnal (1965) about a European Marriage Pattern area in Western Europe characterized with high age marriage of women in contrast to a marriage area east from a Triest – Saint Petersburg line where the girls married young from a period, when the data are not abundant. We should remember that such a European Marriage Pattern became a trend in Hungary from the last decades of the 20th century only.

            2/ Treatment and disciplining of the poor and nonconformists. In addition to a few information on the behaviour of begging in Normandy he gave a detailed description of the Zuchthaus of Anmsterdam, where avoiders of work, criminals, and of course, many orphans were ‘socialized’ (I have to add: in accordance with the requirements of a market economy and the protestant ethic). Similar institutions were introduced during the reign of Maria Theresia in the Carpathian Basin.

            3/ Africans in England. In addition to a scene that Márton Szepsi Csombor saw in London, where African girls were on offer, he met an African man near to Gravesen, who made agricultural work and spoke a good English. He admits his astonishment and we can not wonder, because England, Italy, Spain and Portugal were the countries where Africans lived in larger number in the year of his trip and most Hungarians faced Africans in the 20th century first.

These examples demonstrate that certain attitudes, behaviour patterns towards fellow human beings were traditions for centuries in Western Europe before large masses in Eastern Europa became familiar with them in a much later period and an awareness of this time lag is important for understanding contemporary reactions.

Soltész Béla: Comparing migration trends and policies in Latin America and Eastern Europe

Starting with a PhD thesis project on diaspora policies for development, I have been comparing the role of migration in Latin American and Eastern European (post-socialist) societies and politics from several viewpoints. I owe an enormous debt of gratitude to Attila Melegh, who was my supervisor in the doctoral school, the manager of a research project I was involved in, and, most importantly, a friend and a mentor. From the perspective of critical social thinking, Attila’s conceptualization of, and analytical approach to the structural position of semi-peripheric regions in a global system of migration flows provided a solid foundation for my comparative research. His understanding of the postcolonial and the post-socialist condition as ideational frames of migration decisions on an individual and on a collective level was also formative for my studies. 

The comparison of Latin American and Eastern European migration trends and policies can focus on several issues, including the historical stability and the geographical patterns of migration flows, economic and labour market trends, socio-cultural context, as well as political and legal regimes of free movement or restriction. In a study, I observed the historical development of Net Migration Rate (NMR) and GDP per capita in Latin America and Eastern Europe. In both regions, negative net migration was a consequence of neoliberal structural adjustments and dependent integration to regional labour market processes. In some countries, positive net migration could be reached through inflows from neighbouring or geographically close countries (Peru to Chile, Romania to Hungary etc.) which had troubled times with transition to democracy and structural adjustments. While no Latin American or Eastern European country became a global hub of immigration, intermediate local positions (where immigration and emigration are equally present) could develop.

Another issue worthy of analysis is the ‘politicisation’ of migration in both regions. Parallel trends can be traced about the salience of the issue and the disagreement on it between political actors. Immigration as a (negative) topic of political discourse became salient in both regions in the mid-2010s, and scapegoating immigrants has been present ever since. However, Latin America shows lower levels of xenophobic public attitudes, due to its historical experience with immigration, as well as the relatively easy integration of intra-regional immigrants due to a shared language and cultural background. On the other hand, labour market conditions are more precarious in Latin America, and crime rates are higher, therefore the politicisation of migration is more related to livelihood and security issues, while in Eastern Europe anti-immigration narratives have had stronger ethno-racial and identity components.

Recently, I have been focusing on the temporary protection schemes for refugees in the two regions. Following two forced migration crises (the mass emigration of Venezuelans and Ukrainians) several countries provided temporary protection status (TPS) for forced migrants, despite earlier concerns related to the economic and security consequences of such a policy move. In both regions, the day-to-day work of attending the needs of the refugees was carried out mostly by the civil society – either through its well-established organizations or through spontaneous groupings based on solidarity. An ongoing comparative research explores how the introduction of the TPS in both regions affected the work of formal and informal institutions, and which societal and policy actors have been taking the responsibility to actually provide the refugees the protection they are offered by state through the TPS.

Szalai Erzsébet: Isten éltessen, Attila!

Mit tanulhat a mai fiatal baloldali rendszerkritikai értelmiség Melegh Attilától?

Először is az elmélet és empíria megbonthatatlan egységét, pontosabban minden olyan tudományos alkotás metodológiáját, mely a két nézőpont szervesítésére épül – és amit Attila legteljesebben a The Migration and Eastern Europe című új könyvében valósít meg. Az empíria képes berobbantani az új elmélet alapját jelentő intuíciót, az isteni szikrát – mely aztán a továbbiakban már iránytű lehet a „nyersanyag” alaposabb feldolgozásához.

Másodszor, azt a tudósi attitűdöt, mely nem elégszik meg a valóság feltárásával, a jelen kapitalizmus történelmi távlatokba helyezett kritikájával, de kísérletet tesz az elvi alternatívák felmutatására is. Attilánál a jövő képe egy szocialista vegyesgazdaság, melyben versenyben – de nem antagonizmusban – állnak egymással a különböző szocialista tulajdonformák: a szövetkezetek, a kisgazdaságok, a vállalatokon belüli autonóm munkaközösségek, és még sorolhatnánk.

Barátunkkal való beszélgetéseink során mindig a legmélyebb kérdésekig jutunk. A távlatok, az alternatívák keresésének folyamán egyik legfontosabb eszmecserénk arról szólt, hogy vajon a migráció kérdésköréhez lehet-e normatív szemlélettel közelíteni. Vagyis van-e jó, és van-e rossz migráció. Erre a kérdésre Attila fogja a választ megadni… 

Végül, de nem utolsósorban: a mai világban a szakmai, intellektuális és baráti-érzelmi kapcsolatok sokkal élesebben elválnak egymástól, mint bármikor eddig – ez pedig mindkét kapcsolódási mód minőségének rovására megy. Attila azonban képes valamire, amire a többség nem: ráérezve arra, hogy tudás és érzelem csak egymást megtermékenyítve hozhatnak létre maradandót, kapcsolataiban egyszerre tud sugárzó intellektusú, érdeklődő kollega és melegszívű, segítőkész barát lenni. 

Jelenleg ezt a háromféle tanulnivalót soroltam fel. De van még számtalan – ezeket azonban majd az Ünnepelt fennállásának 120. évfordulóján fogom elmondani. Most boldog 60.szülinapot, kedves Attila!

Vancsó Anna: Is being public gives us power?

The interpretation of two religious environmental movements about the relation between power and the public sphere

In the last few decades, the transformation of the public sphere has been a heavily researched area. Several sub- fields of social sciences such as media and communication, civil studies or political studies started to focus on the various effects of this transformation. My main interest is to understand the changes of the role of religion as a complex phenomenon – as institution, movement, belief, ideology, etc. – in the public sphere, but also in reverse; what we can learn from these results about the constantly changing public sphere.

There is no doubt that religion and religious institutions has a strong power in shaping people’s view about the world in every sense. How should it be structured, how should people live in it, what are the rules and boundaries, or what are the aims and roles of people in the world? It can play an important role in transmitting and legitimating the status quo as well as a catalyst for social change. Religious movements can fight against social inequalities, existing political power or against climate change – which is in the focus of my actual research; but for reaching their goals visibility in the public sphere is essential. In my previous researches I have discovered that however religious institutions have increasing role in the Hungarian society – mostly in education, social and health care – their voice is not heard in the public sphere.

In my research I am to understand the lack of strong public presence of two Hungarian religious environmental movements – one belonging to the Hungarian Reformed Church named Ökogyülekezeti Műhely, another is an ecoumenic movement, Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület – by investigating their interpretation about the connection between power and the public concerning climate change, but also to understand why in case of actions for social change and solidarity these movements are invisible. I use both questionnaire and semi-structured interviews with the leading figures of these movements to answer my questions.

I am convinced that beside their strengthening ties to the actual political power, there is another different between religious organizations and other civil movements even in the same issue, with similar aims, namely the understanding of the public sphere, their position in it and the power of being visible in the different segments of the public sphere.

And how is it related to Attila’s work? Each and every part of this research derives somehow from the knowledge I have gained through working with Attila in the last few years. But in case I need to highlight something there were two crucial points heavily shaping my view on social research. One is the focus on long processes to be able to interpret contemporary social phenomena in a complex way; and the other is the precise and well-designed research process, including the analysis and the interpretation of the results. He taught me almost everything I know about how to be a persistent and attentive researcher with integrity.

Subscribe
Subscribe